Sorsunkat, életünk alakulását választásaink határozzák meg, hiszen párt, munkát, barátokat, sőt betegséget és halált is mi választunk saját magunknak. Ezek a választások azonban valamelyest determináltak, hiszen ösztöneink határozzák meg őket- állította Szondi Lipót, pszichiáter, a sorsanalízis atyja. Melyek is ezek az ösztönök?
Szondi négy ösztönkört állapított meg, amelyek mindegyike ellentétes párból áll:
1. Nemi ösztön (gyöngédség-agresszió,szadizmus)
2. Érzelmi és indulati élet(durva indulatok, gyűlölet-szeretet)
3. Az én kialakításának ösztöne( saját énünk beszűkítésének vagy kitágításának vágya)
4. Kapaszkodás ösztöne (a különféle javakhoz való ragaszkodás-illetve ezek elutasítása)
S hogy honnan jönnek ezek az ösztönök? Az ősök örökségeként, genetikusan belénk kódoltak, velünk születnek, vagyis magunkban hordozzuk őket. Mi magunk pedig úgy választunk, ahogy őseink is választottak maguknak egy sorsot: " Az egyén sorsát a családban visszatérő gének határozzák meg "- foglalja össze a lényeget Szondi a Sorsanalízis és önvallomás című írásában.
Fontos, hogy kibéküljünk a bennünk lévő ősökkel, de nem mindegy,hogy ezeket a belső ösztönkésztetéseket miként éljük ki. Sorsunkat mi magunk úgy tudjuk befolyásolni, hogy ezeket az ösztönöket másképp használjuk fel,mint elődeink. Másként építünk rájuk:
" Az ősök ellenfele az utód állásfoglaló énje. Az énnek hatalmában áll, hogy az ősök igényei ellenében válasszon"
Az emberi élet nagy terhe, hogy magunkra kell vennünk azt a feladatot, hogy a családunktól függő sorslehetőségek közül válasszunk.
Szondi például elmeséli, hogy fiatal medikus hallgatóként beleszeretett egy fiatal,szőke, szász nyelvtanárnőbe. Ezzel pedig majdnem kísértetiesen megismételte fivére harminc évvel korábbi sorsát, aki szintén beleszeretett egy szőke,fiatal és szász nyelvtanárnőbe,majd egy boldogtalan házasságba kényszerült e hölggyel.
A pszichiáter ekkor értette meg, hogy milyen nagy hasonlóság van e két sors között. "A saját, személyes sorsomat akartam, és nem egy már meglévő, családi kényszersorsot megismételni. Nem akartam bátyám reprodukciójává válni."-született meg benne a felismerés.
Elképzelésének, s az átéltek hatására kidolgozta az ún. sorsanalízis módszerét, amely segít feltérképezni saját sorsunkat, s több részből tevődik össze: írásbeli önéletrajzból, családfa elkészítéséből, és egy speciális teszt (az ún. Szondi teszt) elkészítéséből.
Bár a tesztet számos módszertani kritika érte, továbbra is népszerű, és hatékonyan használható a személyiség feltérképezésére.
KV
és akkor Szondi Lipót említette írása. Eredeti.
SZONDI LIPÓT
SORSANALÍZIS ÉS ÖNVALLOMÁS *
A választás alakítja a sorsot
Gyakran tették fel nekem a kérdést: Hogy jön egy természettudományos képzettségû orvos ahhoz, hogy orvosi és pszichológiai problémaként kezeljen egy olyannyira misztikus és mitologikus valamit, mint az egyén sorsa, amely iránt csak drámaírók, filozófusok és legfeljebb asztrológusok érdeklõdnek. A sors nem emberi szerv, melyet meghallgatni, kikopogtatni és szondázni lehet, vagy átvilágítható, mint egy tüdõ, és az élet letelte után felboncolható. Nem is olyan életfolyamat, amely klinikailag diagnosztizálható és orvosilag -- gyógyszerrel vagy sebészeti úton -- kezelhetõ.(1)
Én más véleményen voltam és maradtam is. A saját családomban már egész fiatalon láttam, hogy a választást gyakran a család, vagyis az öröklõdés irányítja, és ez a választás alakítja a sorsot. Korán tudatosodott bennem, hogy minden élõlény közül egyedül az ember képes a család által elõírt sorsát tudatossá tenni. Éppen ebben áll az emberi méltóság. Ám az emberi lét nagy terhét cipeljük azáltal, hogy magunkra kell vennünk azt a feladatot, hogy a lehetséges, családtól és öröklõdéstõl függõ sorslehetõségek közül válasszunk, és ezzel áthidaljuk, esetleg megoldjuk a sorsban lévõ szabadság és kényszer közötti ellentéteket. Hol lehetett volna könnyebben egy ilyen gondolatra jutni, mint olyan családban, ahol tizenkét testvér szerencsés és szerencsétlen életének sorsát, pályaválasztását, betegségeit és halálát lehetett átélni ?
A családom Szlovákiából származik, amely ebben az idõben Magyarországhoz és így az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozott. 1893. március 11-én születtem Nyitrán, apám tizenkettedik és anyám (apám második felesége) nyolcadik gyermekeként. Apám (1837-1911) zsidó volt, foglalkozására nézve cipész, ám fõként zsidó írások tanulmányozásának szentelte életét. Mikor ötéves voltam (1898), a család Budapestre települt át, ahol a felnõtt fiú- és lánygyermekek tartották el a családot, miközben az apám napról napra hajnali öt órai kezdettel olvasta héber könyveit, vagy, mint autodidakta segédrabbi -- többnyire a nagy ünnepnapokon -- istentiszteleteket vezetett.
Ebben a környezetben apám vallásos emberré nevelt. Mégis, más tényezõknek is szerepet kellett játszaniuk, mivel a hét fiúgyermekbõl egyedül én voltam az, aki haláláig mindig elkísérte õt a templomba.
Mikor meghalt, tizennyolc éves voltam, épp az érettségi elõtt. A zsidó szokások szerint egy teljes évig mondtam a kaddisnak nevezett halotti imát hajnalban és este, hangosan, a közösség elõtt. Ebben az évben “kebelezte be" az énem az apámat. Ezek a mély nyomok irányítottak késõbb tudományos munkáimban -- még akkor is, amikor a zsidó vallás dogmatikus szokásait már feladtam. Továbbra is zsidó és hívõ maradtam. A hitfunkció szerepe a sorsanalízisben valószínûleg szorosan összefügg az apai neveltetéssel.
A választás problémája röviddel az érettségi után (1911) merült fel bennem tudatosan. Szenvedélyesen olvastam Dosztojevszkij mûveit, és a Bûn és bûnhõdés, illetve a Karamazov testvérek címû regények olvasása közben kérdeztem meg magamtól elõször: Miért választott Dosztojevszkij elõszeretettel gyilkosokat és szenteket regényei hõseiül? Szerencsére ekkor még nem olvashattam Freud “Dosztojevszkij és az apagyilkosság" címû munkáját, mivel az csak 1928 õszén jelent meg a Die Urgestalt der Brüder Karamasoff c. kötet bevezetõ tanulmányaként. (2) Így dolgoztam ki egy fiatalember merészségével saját teóriámat, mely akkoriban valahogy így hangzott: Dosztojevszkij azért tudta a gyilkosok és szentek (Zoszima sztarec) lelkivilágát ábrázolni, mert a gyilkost és a szentet is magában hordozta rejtett családi örökségében. Valószínûleg õ maga is latens gyilkos és szent volt. Ezeket a latens gyilkosokat-szenteket vetítette ki tudattalanul hõseinek lelkébe.
Akkoriban annyira meg voltam gyõzõdve ötletem helyességérõl, hogy elõ mertem adni ismerõsök szûkebb körében. A “Regényírók téma- és hõsválasztása" elnevezésû elméletem hatása ugyanaz volt, mint amit huszonhat évvel késõbb az Analysis of Marriages (1937) c. munkám megjelenése után éltem át. Egyeseknek úgy tûnt az ötletem, mint a legtisztább valóság kifejezése, melyért megszállottként, szenvedélyesen szálltak síkra. A többiek számára ez volt a legnagyobb abszurditás. Már akkor -- 1911-ben -- ugyanazt a konklúziót vontam le, mint késõbb. Nézetem szerint a véleményeknek ilyen nagyfokú és heves megoszlása azt bizonyítja, hogy valószínûleg az emberekben valami nem sejtett és gyötrõ dolgot, valami elviselhetetlent érintettem meg, melyet éppen ezért továbbra is figyelemmel kell kísérnem.
Ifjúkori ötletemet Dosztojevszkij hõsválasztásának vonatkozásában sok évvel késõbb Henri Troyat, az orosz-francia életrajzíró erõsítette meg. Troyat szerint a Dosztojevszkijek neve a XVI. században tûnt fel elõször a litván krónikákban.
“1506 október 6-án Pinszk fejedelme Danyiil Ivanovics Irtisevicsnek több falvat adományozott, köztük Dosztojevót. A bojár ivadékai fölvették a Dosztojevszkij nevet. Bizonyos Fjodor Dosztojevszkij a híres Kurbinszkij herceg bizalmasa volt, kinek történetét az orosz költészet is megörökítette, s aki Rettenetes Iván cár haragja elõl Litvániába menekült, ahonnan gyûlölettel és méltósággal telt csodálatos leveleket küldött barátjának. Ugyanazon korban bizonyos Rafael Ivanovics Dosztojevszkijt csalással és közpénzek saját céljaira való fordításával vádoltak. Más Dosztojevszkijek bírák, papok, kapitányok. Akindij Dosztojevszkij szent hírében állott a kijevi kolostorban. Sztyepan Dosztojevszkij 1624-ben megszökött török fogságból és a lvovi madonnák ikonja elé ezüstláncokat akasztott. Egy Sasnij Dosztojevszkij és fia 1634-ben részt vettek egy katona sztaroszta meggyilkolásában. Filipp Dosztojevszkij 1649-ben szomszédainak földjei ellen intézett véres támadásokárt és szervezett rablásokért felel. Tolvajok, gyilkosok, tanácsurak, látnokok, pereskedõk -- ez a családfa, amelyen a jó és a rossz párosul nemzedékek nászágyán keresztül, mintegy elõképe Dosztojevszkijnek.
A század közepe táján a családnak egy ága gyökeret vert Ukrajnában, konokul ellenállt a lengyel katolikus hatásnak, és tagjai többnyire az ortodox papság soraiban foglaltak helyet. […] Az író nagyapja pap lett, miként elei, és eszébe sem jutott, hogy fiának képzeletét más hivatás csábíthatja. Nagy botrány volt, amikor a tizenöt éves ifjú ember, Mihail Andrejevics kijelentette, hogy orvos akar lenni. Anyjának titkos támogatásával elhagyta a családi házat és Moszkvába ment. […] 1919-ben Mihail Andrejevics feleségül vette Marija Fjodorovna Nyecsajevát, egy üzletember lányát […]" Ebbõl a házasságból származik az író. (3)
Dosztojevszkij õseinek sorában eszerint valóban gyilkosok és szentek szerepelnek. Ifjúkori ötletem, miszerint Dosztojevszkij maga is “latens gyilkos és szent" volt, és éppen ezért ezeket választotta regényei hõsének, eme genealógiai adatok után már nem is annyira hihetetlen, mint elsõ hallásra tûnt. Hasonló az eset Balzackal, aki egész sor regényen át mindig újra színre léptet egy gyilkost, Vautrin alakját. Az embernek az a benyomása, hogy egyszerûen nem tud megszabadulni eme gyilkos-hõstõl. Balzac egyik biográfiájában olvassuk: “1819-ben, ugyanabban az évben, mikor Honoré otthagyta az egyetemet, letartóztatják apja ötvennégy éves bátyját annak gyanújával, hogy megölt egy terhes falusi lányt, és a következõ évben feltûnést keltõ per után le is fejezik." (4)
Ezt az elsõ irodalmi élményt öt évvel késõbb, 1916-ban egy személyes álomélmény követte, mely feltehetõleg a tudattalan örökségébõl jöhetett. Ez az élmény késõbb gyakran foglalkoztatott, és meg vagyok gyõzõdve arról, hogy a késõbbi sorsanalitikus pszichoterápiának ez volt a legfontosabb személyesen átélt alapja.
Mint egészségügyi hadnagy egy bécsi kórházban lábadoztam négy hónapja. Huszonhárom éves medikusként többek között Wagner-Jauregg elõadásait hallgattam. Bécsben mély vonzalmat éreztem egy nyelvtanárnõ iránt, aki szõke volt, szász és keresztény származású. Egy éjszaka félelemmel ébredtem fel álmomból, melyben a szüleim legidõsebb fiú féltestvérem szomorú sorsáról vitatkoztak. Fivérem több mint harminc évvel elõttem szintén orvostudományt hallgatott Bécsben, szintén beleszeretett egy nyelvtanárnõbe, aki szintén szõke volt, szász és keresztény származású. A fivéremnek feleségül kellett vennie a hölgyet, és nem tehette le az orvosi államvizsgát. A házasság nem volt boldog. Mindez még a születésem elõtt történt.
Ezen az éjszakán hirtelen tudatossá vált számomra eme álmon keresztül, hogy öntudatlanul bátyám sorsát ismételem meg. Énem azonban határozottan fellázadt sorsomnak e családi kényszere ellen. A saját, személyes sorsomat akartam, és nem egy már meglévõ, családi kényszersorsot megismételni. Nem akartam bátyám reprodukciójává válni. Reggel elhagytam Bécset, és visszatértem az ezredhez a frontra.
Saját sorsanalitikus önanalízisemben, melyet az 1934-36 közötti években megszakításokkal egy mátrai szállodában végeztem napi négy-hat órán át a heverõn, ez az álom és a következményei központi szerepet játszottak. A következõ meglátásokhoz vezetett:
1. A tudattalanban a lét számára õs-figuráknak és az utódok cselekvéséhez szolgáló családi mintáknak kell létezniük, melyek kényszerítõen irányítják sorsunkat. Így keletkeztek a fogalmak a “családi tudattalanról" és a “kényszersorsról".
2. Következésképp a családi tudattalan az “õsök törekvéseit" tartalmazza, melyek az “õsök álmaiban" manifesztálódhatnak.
3. Az õsök ellenfele az utód állásfoglaló énje. Az énnek hatalmában áll, hogy az õsök igényei ellenében válasszon. Így jutottam a “szabad, egotropikus választás" és a “szabadon választott sors" fogalmakhoz.
4. Az õsök eme analízisének eredménye “az irányítható fatalizmus" lett (5), és majd negyven évvel az álom után született meg a sorsanalitikus terápia, a passzív és aktív analitikus pszichoterápiának a tankönyve (6).
A harmadik élményt mely a sorsanalízishez vezetett, fiatal praktizáló idegorvosként éltem át. Elsõ könyvemben, a Schicksalsanalyse -ben (1944) írtam errõl.
Sok évvel ezelõtt egy fiatalasszony jelent meg férje kíséretében a rendelésemen. Eleinte idegességrõl, álmatlanságról, fejfájásról és a társaságtól való egyfajta félelemrõl panaszkodott. Késõbb elmesélte, hogy pár évvel azelõtt neurotikus kényszerképzetek miatt pszichiátriai kezelés alatt állt. Gyakran gyötörték olyan gondolatok, hogy bele kell ugrania egy kútba. Írás közben megakadt a keze, így egyes betûket, különösen a K betût nem tudta leírni. Az akkori kezelése eleinte eredményesnek tûnt, így visszatérhetett vidéki otthonába. Ám, ha más formában is, hamarosan visszatértek kényszerképzetei. Ha gyermeke megbetegedett, maga ápolta. Amikor egy üvegbõl orvosságot adott be neki, szörnyû félelem lett úrrá rajta, hogy megmérgezte a gyermekét, s ez a félelem azután állandóan gyötörte. Ettõl kezdve abban a kényszerképzetben szenvedett, hogy más embereket is megmérgez. Ettõl a képzetétõl nem tudott szabadulni. Ha gyermekeinek édességet, férjének vagy vendégeinek bármit adott, rögtön elfogta és gyötörte a mérgezés gondolata. Jól tudta ugyan, hogy ezek csak “butaságok", mégis képtelen volt tõlük saját erejébõl megszabadulni. Könnyes szemmel kérdezte tõlem: “Látott már olyan embert, akit ilyen ostoba gondolatok gyötörnek?"
“Évek óta felkeres egy kedves, idõs vidéki hölgy -- válaszoltam --, aki egészen hasonló mérgezési képzetektõl szenved. A panaszait szinte ugyanezekkel a szavakkal mondta el." A páciens férje, aki eddig szó nélkül ült egy székben, hirtelen megszólalt: “Ismerem az esetet, doktor úr -- ez az idõs hölgy az édesanyám."
Ez a kiegészítés mély benyomást tett rám. Elõvettem az idõs hölgyrõl szóló feljegyzéseimet, és a következõket olvastam bennük:
“72 éves hölgy, négy gyermek édesanyja, hosszú ideje özvegy. Az idegesség már leánykorában jelentkezett nála, de akkoriban csak álmatlanság formájában. Kényszerképzetei elõször csak férje halála után jelentkeztek, a magyarországi forradalom leverésének idején. Akkoriban, mikor egy katonatisztet szállásoltak el vidéki otthonukban, tragikus eset történt: a tiszt szeretõje megmérgezte magát a házban. A páciensnek azóta az a kényszerképzete, hogy õ mérgezte meg a lányt, mivel valami mérget felejtett a szobában. Ha az asztalon hagy egy orvosságos üveget, rögtön azt gondolja, hogy meg akarta mérgezni a gyerekeit vagy az unokáit. Egyszer patkánymérget szórt szét az udvaron, miután azonnal gyötörni kezdte a gondolat, hogy meg akarta mérgezni az egész falut. Hasonlót él át, valahányszor édességet vagy ínyencséget kínál a vendégeknek és a gyerekeinek. Fél bárhová elmenni, mivel azt hiszi, hogy meg fog mérgezni valakit azon emberek közül, akiket meglátogat. A kertjében néha egy érett gyümölcs a kútba esik a fáról. Ekkor rögtön elfogja a szörnyû félelem, hogy a víz a gyümölcstõl mérgezõvé válik. Ha valaki meghal a faluban, alig tud szabadulni a gondolattól, hogy az illetõ nem attól a liszttõl halt-e meg, melyet pár éve õ adott el neki ( ugyanis gabonakereskedelemmel foglalkozik)…"
Ennyit a régi kórtörténetrõl. Ezután a házaspárt kérdeztem szerelmük és házasságkötésük történetérõl, és a következõket tudtam meg:
Már gyerekkorukban, mielõtt megismerkedtek, tudtak egymásról. Távoli rokonok voltak. A férfi apja és a nõ nagybátyja elsõ unokatestvérek. Ez volt az a nagybácsi, aki a fejébe vette, hogy összehozza õket, mivel -- ahogy mondta -- az isten is egymásnak teremtette õket. Mégis, amikor a lány tizennyolc évesen érdekházasságot kötött, úgy tûnt, hogy elkerülik egymást sorsukban. Ám ezt a házasságot pár hónap múltán felbontották, és a fiatalasszony visszatért a szülõi házba. Röviddel ezután ismerte meg mostani férjét, egymásba szerettek, és összeházasodtak. A mérgezési gondolatokkal kapcsolatos kényszerképzetek csak házasságuk ötödik évében jelentkeztek. Állítólag soha elõtte nem volt hasonló gondolata.
E két ember sorsa ösztönzött elõször, hogy feltegyem a kérdést: A férfi miért éppen abba a nõbe szeretett bele -- és nem egy másikba --, akit késõbb ugyanazok a kényszerképzetek üldöztek, mint a saját anyját?
Jól tudtam, hogy a pszichológia és a pszichiátria “hivatalos" képviselõi azt, ami ebben a sorsházasságban tényleg “sorsszerû", egyszerûen a véletlennek tulajdonítanák, és a problémát tudománytalannak neveznék. Én azonban más véleményen voltam.
Azt kérdeztem magamtól, vajon e három ember sorstragédiája nem tisztázható-e esetleg az örökléstan módszereivel. Ekkor támadt az a gondolatom, hogy talán éppen az õsöknek a visszatérõ, azonos vagy rokon elemei, vagy -- ahogy a genetikus mondaná -- “a recesszív gének" azok, amelyek alapjául szolgálnak az anya, a fiú és a meny sorsközösségének. Nem lehetséges, hogy mindhárman “génrokon" egyének, és sorsukat a közös “öröklött elemek" határozzák meg? Talán éppen ezek a közös gének tértek vissza az anyában és menyében ugyanazon közös neurózis formájában? Nem lehet elutasítani azt a feltevést sem, hogy ugyanezek vagy rokon gének a fiúban is visszatértek, még ha nem is manifeszt, de latens formában. Talán éppen ezek a visszatérõ, elrejtett, elnyomott gének a “sors azon kezét" képviselik, amely a férfit szerelme tárgyának választásakor vakon és mit sem sejtõen egy bizonyos nõhöz vezette -- és senki máshoz.
Az ezután következõ genealógiai vizsgálatok közben mindig újra feltettem magamnak a kérdést: Miért éppen ezt az embert -- és nem egy másikat -- választotta szerelmi partneréül az illetõ? Valaki miért éppen ezt -- és nem mást -- választ barátjául? Miért választ az ember magának egy bizonyos foglalkozást -- és nem egy másikat? Miért betegszik meg valaki ebben a betegségben, és miért hal meg így és nem másként? Olyan kérdések ezek, amelyek nagy jelentõséggel bírnak a gyakorlati pszichohigiéné szempontjából.
A száraz örökléstani kutatások így vezettek az élet olyan sorsszerû eseményeinek, mint a partner- és barátságválasztás, pályaválasztás, betegség- és halálnemválasztás -- érdekes és magával ragadó analíziséhez. Így lettem sorsanalitikus.
Folytonosság a mélylélektanban
Az elsõ és harmadik élmény vezetett ahhoz a feltevéshez, hogy az egyén sorsát a családban visszatérõ gének határozzák meg. A második élmény ellenben eme felismerés szükséges helyesbítése mellett szólt abban az értelemben, hogy -- a kényszersors mellett -- szabadon választott sors is lehetséges, amely bizonyos körülmények között az állásfoglaló én szabad választása által keletkezhet. Ám ebben az idõben a neurózis elméletében és kezelésében a trauma-felfogás uralkodott, és ez oly erõteljes volt, hogy várnom kellett sorsanalitikus felfedezéseim publikálásával. Ekkor, 1937-ben a következõ meglepõ mondatokat olvastam Freudnak “A befejezett és a vég nélküli analízis" címû munkájában:
“Semmi kétség, hogy az analízis traumatikus etiológiája sokkal kedvezõbb alkalmat kínál (a gyógyításra). Csak a traumatikus esetekben teljesíti azt az analízis, amit mesterien tud… Csak ilyen esetben beszélhetünk végérvényesen befejezett analízisrõl…"
“Kétségtelen, hogy az analízis számára sokkal kedvezõbb feltételt nyújt a traumatikus etiológia. Az analízis inkább a túlnyomórészt traumatikus esetekben fogja véghez vinni, ami egyáltalán hatalmában van […]. Csak ilyen esetben beszélhetünk befejezett analízisrõl. […] Az alkati ösztönerõ és az elhárító küzdelemben eltorzult és beszûkült én az a két tényezõ, amely kedvezõtlen az analízis hatására nézve, és tartalmát a végtelenségig nyújthatja. Kísértésben vagyunk, hogy az elsõt, az ösztönerõt tegyük felelõssé a második, az én-változás alakulásáért, bár látszólag ennek is megvan a maga etiológiája, és be kell vallanunk, hogy ezek a viszonylatok még kevéssé ismertek. Csak mostanában kezdik analitikai tanulmányok tárgyát képezni."(7)
Freud ezen írásában még tovább megy, és az énnek az öröklöttséghez való kapcsolatáról beszél:
“Ha az >>archaikus örökségrõl<< beszélünk, általában csak az ösztön-énre gondolunk, és feltételezzük, hogy az egyéni lét kezdetén még nem létezik én. De nem akarunk átsiklani azon, hogy az ösztön-én és az én eredetileg egyek. Nem jelenti az örökölhetõség misztikus túlértékelését, ha feltételezzük, hogy a még nem létezõ én számára már eleve meghatározott, mely fejlõdési irányokat, tendenciákat és reakciókat hoz a késõbbiekben a napvilágra…"
“Az én és az ösztön-én közötti topográfiai megkülönböztetés vizsgálódásaink szempontjából sokat veszített értékébõl azon belátás révén, hogy az én sajátosságai, melyeket mi ellenállásoknak érzékelünk, éppúgy lehetnek örökletesek, mint ahogy elhárító erõk eredményei." (8)
Az idõs mester tehát két évvel a halála elõtt megvalósította a pszichoanalízis katamnézisét, és elismerte, hogy
1. a pszichoanalízis csupán a traumatikus neurózisok esetében mûködik eredményesen,
2. azon neurózisok esetében, ahol a betegséget a konstitucionális, azaz veleszületett ösztönerõ következményeként feltételezik, a kezelés idõtartama a befejezhetetlenségig hosszabbodik,
3. az én-funkcióknak megvan a saját etiológiájuk, és hogy az ösztön-én és az én eredetileg egyek voltak, így az én fejlõdése veleszületett és tanult is lehet.
Már 1923-ban azt írja Freud Az õsvalami és az én címû munkájában:
“Nem szabad azonban az én és az õsvalami között oly merev különbséget tennünk és megfeledkeznünk arról, hogy az én az õsvalaminek voltaképpen egy különlegesen differenciált része. Az én élményei az öröklés számára egyelõre látszólag elvesznek, de ha azok gyakran és elég erõsen nemzedékrõl nemzedékre következõ számos egyénnél ismétlõdnek, úgyszólván az õsvalami élményeivé tevõdnek át, amelyek benyomásai az öröklés útján megmaradnak. Így az átöröklõdõ õsvalamiben megszámlálhatatlan sok én maradéka él tovább, és ha az én a maga felettes-énjét az õsvalamibõl meríti, talán csak régebbi én-alakulatokat hoz ismét felszínre, azokat feltámasztja. " (9) Freud tehát már itt sejti egy családi tudattalan létezését és az egyén egzisztencialehetõségeinek sokféleségét.
Freud feltételezte az örökség szerepét a lelki zavarok keletkezésében, még akkor is, ha -- Lamarckhoz (1774-1829) hasonlóan -- lehetségesnek tartotta a megszerzett tulajdonságok átvitelét az öröklõdés során.
Freudnak az öröklõdéshez kapcsolódó állásfoglalása végérvényesen megerõsítette a családi tudattalanra vonatkozó feltételezésemet. Ettõl kezdve a sorsanalízis célkitûzése egy használható híd építése volt a genetikától a tudattalanig és a pszichoanalízisig.
Mégis, egy kérdés gátolt abban, hogy az öröklött neurózis kezelése céljából speciális sorsanalitikus terápiát dolgozzak ki a családi tudattalan alapján. Mégpedig az, hogy Freud szerint az ösztön-én és a vágyálmok mellett az “õsök álmai" is léteznek. “A pszichoanalízis foglalata" címû, befejezetlenül maradt mûvében Freud erre a kérdésre is döntõ választ adott:
“Ezenkívül olyan anyag is napvilágra kerül az álomban, amely biztosan nem származhat sem az álmodó érett korából, sem pedig elfelejtett gyermekkorából. Azt kell gondolnunk, hogy ez az anyag részét alkotja annak az õsi örökségnek, elõdeink élményvilágának, amelyet a gyerek, minden személyes tapasztalat nélkül, magával hoz." (10)
Ha Freud ezen kijelentését olvassuk, jogosan állapíthatjuk meg, hogy 1937-ben Freud maga kísérelte meg a traumatikus és konstitucionális, azaz örökletes neurózisok közötti szakadékot áthidalni, és így -- legalább elméletileg, a neurózis szempontjából -- a mélylélektan kontinuitását helyreállítani. E kijelentés után két évvel halt meg Freud. Követõi azonban nem akarták vagy nem tudták megvalósítani a pszichoanalízis felülvizsgálatát e tekintetben. Ragaszkodtak, és ma is ragaszkodnak -- jobban, mint korábban -- ahhoz az egyszerû felfogáshoz, hogy kivétel nélkül minden neurózis kora gyermekkori trauma által keletkezik, és semmi köze az örökléshez. A mélylélektan és a genetika közti szakadék ma még mélyebb, mint Freud idejében.
1937-ben így kezdtem írni a “sorsanalízisrõl" mint az öröklött neurózis pszichoanalízisérõl. (11)
A sorsanalízis technikája
Most röviden bemutatom a sorsanalízis technikáját. (12-17)
A sorsanalitikus terápiához a következõkre van szükség: 1. írásbeli önéletrajz, 2. a családfa elkészítése, lehetõleg a háziorvos által, 3. egy tízszériás Szondi-teszt elkészítése. (Kívánatos, hogy az értékelést ne maga az analitikus végezze, hanem egy másik sorsanalitikus.)
A sorsanalízis technikája az analízis kezdetén abszolút passzív, és teljesen a freudi pszichoanalízis szabályainak megfelelõen, a szabad asszociációs eljárás alapján történik. Ez az eljárás csak hónapokkal késõbb módosul, méghozzá akkor, ha a kezelés az úgynevezett “lyukperiódusba" (Lochperiode) kerül.
A páciens, aki eddig az álomfejtésekben személyes tudattalanjának mélyérõl rendkívül intim és értékes gondolatokat hozott elõ, hirtelen képtelenné válik erre. Gondolatai elakadnak a felszínen -- mintha odaszögezték volna õket. A mélybõl jövõ asszociációs lánc megszakad. Az egyik páciens jól érzékeli ezt a szakadást, és saját maga mondja: “Egy lyuk elõtt állok, és nem tudok továbbmenni." A másik semmit sem vesz észre, és úgy tesz, mintha nem a lelke mélyében lévõ egyik szakadék szélén állt volna meg. Az asszociációs folyamat e felszínessé válása és elakadása hetekig, hónapokig eltarthat. A passzív terápiában keletkezõ lyukképzõdés (Lochbildung) ellen a freudi asszociációs eljárás aktív módosítását dolgoztam ki. Ez a tartós és a kezeléseket megkérdõjelezõ ellenállások “sokkszerû" legyõzésére és ezáltal a kezelés idõtartamának lerövidítésére szolgál. Az õsök álmai által világossá vált számunkra, hogy éppen a szkizoform, epileptiform, maniform vagy másfajta õs rejtett igényei okozzák a legerõsebb lyukképzõdéseket. Ezért kellett a sorsanalízisnek a kezelésben az aktív asszociációs eljárást is bevezetnie. Némileg túlozva kalapácsütéses asszociációs eljárásnak nevezik ezt a módszert, és “pszichosokk"-nak az ezzel az eljárással végzett kezelést.
A kalapácsütéses asszociációs eljárás
A korábbi breueri-freudi katartikus módszert ez az eljárás két irányban módosítja. Az elsõ módosítás abban rejlik, hogy az analitikus az álomszöveg, de különösen az asszociációs anyag bizonyos szavait vagy mondatait -- amelyek sejtése szerint az elfojtott komplexussal összefüggenek -- addig exponálja ingerszóként újra és újra, míg az analizálandó személy feladja az ellenállást és a komplexust, vagy a heverõn az analitikus elõtt reprodukálja a betegséget okozó élményt vagy magát a szimptómát, vagy egy latens öröklött betegség -- mint az epilepszia, paranoia, katatónia stb. -- bizonyos tüneteit.
A második módosítás abból áll, hogy az analitikus a folyamatos asszociációs lánc minden egyes szavát hirtelen, félelmetes gyorsasággal megismétli, és ezen kérlelhetetlen módon megtöri az ellenállást.
Mindkét módosítás azt szándékozik elérni, hogy az analizálandó személy képtelenné váljék az ellenállásait továbbra is fenntartani. Nem tud kitérni, komplexusainak tiltott világában kell maradnia, és mindazt, amire rátalál, hangosan kell reprodukálnia, illetve cselekednie. A gyakorlatban mindkét módosítást használjuk, annak megfelelõen, hogy melyik felel meg jobban a páciensnek.
A következõket kell itt kiemelnünk:
1. Az asszociációk a kalapácsütéses eljárás esetében is teljesen szabadok maradnak. Csupán az eredeti álomszöveg vagy asszociációs anyag szavai ismétlõdnek.
2. A kalapácsütéses asszociációs eljárás nem passzív -- mint az ortodox pszichoanalízis --, hanem epizódszerûen, de kérlelhetetlenül aktív.
A pszichosokk-hatás
A technika ezen módosításának legfontosabb hatása abban rejlik, hogy a kalapácsütéses asszociációs eljárást addig alkalmazzuk, míg igazi megrázkódtatást el nem érünk, egy komoly sokkot a pszichikus asszociációs úton. Ezért nevezzük ezt a gyógymódot “pszichosokk-technikának".
Ez a sokkhatás a következõekben különbözik egy klasszikus konfrontáció ismert megrendítõ hatásától:
1. A megrázkódtatás intenzitását a kalapácsütéses asszociációs eljárás a maximumig fokozza. Majdnem olyan nagy, mint az elektrosokk-hatás következtében, csupán a beteg a sokkot nem tudattalanul éli meg, hanem sértetlen, teljes tudattal. Ez a döntõ különbség a pszichosokk-terápia és az elektrosokk-kezelés között.
2. A sokkhatás lényegét tekintve valójában abból áll, hogy a fõ betegségtünetet, amelyet a páciens ezt megelõzõen sohasem reprodukált, a heverõn -- azaz az analitikus jelenlétében -- az õsök élményével való összefüggésben a páciens hirtelen tudatosan átéli és cselekszi.
3. Véleményünk szerint a pszichosokk-technika célkitûzése ugyanaz, mint az összes többi sokk-kezelési mód esetében. A lelki forgószínpad mesterséges megfordítását jelenti. Vagyis, mint minden sokkhatás, ez is oly módon hat, hogy a személyiség rejtett felét -- függetlenül attól, hogy ez a pszichének az “egészségesebb" vagy a “betegesebb" felét képviseli -- egy terápiai mesterfogással az elõtérbe helyezi, ugyanakkor háttérbe szorítja a személyiség eddig elõtérben álló felét. Az én-hasadásos esetekben gyakran sikerül a háttérbõl a kedvezõbb hasadt részt elõre hozni. Minden sokkhatásnak az a végcélja, hogy a sokk által a latens betegséget okozó elemeket -- mint például egy latens epilepsziát, szkizofréniát vagy rejtett komplexust -- egy idõre megtapasztalhatóvá, tudatképessé tegye, hogy aztán az egész lélek tartósan, egységként az elõtérben maradjon.
A pseudoangina pectoris egy esetében így idéznek elõ például többször mesterségesen, sokkszerûen a heverõn percekig tartó vízbefúlási rohamot, vagyis éppen azt a szimptómát, mely végett a páciens a kezelésre jött, és melyet soha eddig nem reprodukált a kezelésen. Így áll elõ a szimptóma és az elfojtott élmény közötti oksági összefüggés. (Fiatal korában nem a macskát, hanem az anyját akarta vízbe fojtani.) (18)
4. A kalapácsütéses asszociációs eljárással -- és ezt újra hangsúlyozni kell -- sokkszerûen egy latens lelki öröklött betegségnek olyan mélyebben fekvõ szimptómái is elõidézhetõk, melyekrõl eddig a páciensnek egyáltalán nem volt tudomása, de ezek folyton zavarták a családi tudattalanból sorsát, különösen a szerencsétlen partner- vagy foglalkozásválasztásban, azaz a sorsneurózisok esetében.
A kalapácsütéses asszociációs eljárás alkalmazása a személyesen elfojtott tartalmak lyukképzõdésének esetében is indokolt. Mégpedig akkor, ha a lyukképzõdés túl erõs átviteli ellenállás, vagy tudatos élmény és egy ugyancsak ismert szimptóma közötti oksági összefüggés belátása elleni szembeszegülés által keletkezik, vagy a betegesen fokozott nárcizmus esetében fellépõ ellenállás, illetve a túlzottan nagy szereplési vágy révén jelentkezik.
Kétségtelenül akkor elõzhetjük meg a tartós megszakításokat az analitikus kezelésben, ha az analizálandó személy az asszociáció útján hirtelen az öröklött õsök törekvéseibe ütközik, amelyeket fogamzása óta a családi tudattalanjában rejtve magával hord egy bizonyos lelki öröklött megbetegedésre való hajlamként. Röviden: akkor, ha a heverõn kell találkoznia lelkibeteg õseivel. Ez a találkozás bizonyos körülmények között végérvényesen meghiúsíthatja a kezelést, ha nem ismerjük fel helyesen. Az álmokban azonban megbízható elõjelek jelentkeznek, melyek még idejében jelzik az orvosnak, miért akadt el az analízis. A páciens úgynevezett õs-álmokat hoz, melyekben “pszichésen beteg alakok" szerepelnek, akik a páciens saját családi örökségköréhez tartoznak.
Egy epilepszia-konduktornál, aki voyeur vágya miatt jött analízisre, a latens epileptikus “tûzisten" és “ámokfutó" formájában jelent meg. Egy másik kettõs konduktor (epilepszia és vallási mánia konduktora) paroxysmal-epileptiform személyekrõl, dadogókról, epileptikusokról, szkizofrén alakokról álmodott. Idõvel megtanultuk nagyon komolyan venni az ilyen álombeli találkozásokat a pszichésen beteg õs-alakokkal -- amelyek az analizált személy õseinek galériáján ténylegesen “ott lévõ létezési mintaként" szerepeltek. Kétségtelenül vannak olyan analitikusok, akik hajlanak arra, hogy az ilyen õs-alakokat szimbolikusan értelmezzék. Mások ezzel ellentétben megijednek az álomalakok eme fajtájától, és azt hiszik, hogy a páciens pszichózis elõtt áll. Hirtelen félbeszakítják az analízist, és egy pszichiáternek adják át a pácienst. Mindkét esetben helytelenül cselekednek.
A sorsanalitikus tudatában van annak, hogy éppen a lelki öröklött betegség lappangása, azaz a páciens latens konduktor-alkata a legfontosabb tényezõ. Ha egy lelkibeteg alakkal való álombeli találkozás után lyukképzõdés jelentkezik, akkor tudja, hogy átmenetileg le kell térnie a kezelés passzív útjáról, és az aktív pszichosokk-technikát kell alkalmaznia. Az analizálandó személyt a kalapácsütéses asszociációs eljárással olyan sokáig és olyan gyakran kell sokkolni, míg az hirtelen olyan szimptómákat nem produkál a heverõn, melyek a latens õs-alak kórképéhez tartoznak.
Ha az analizálandó személy az epilepszia konduktora, és gyógyulása azért szakad félbe, mert az analízis alatt a saját rejtett káini gyilkosságvágyába ütközik, akkor csak úgy menthetjük meg a kezelés eredményét, hogy ezt a latens epileptikust, ezt a gyilkost a heverõn rövid idõre kihozzuk családi tudattalanjából -- méghozzá teljesen sértetlen tudatállapotban, amelyben képes arra, hogy megteremtse az oksági összefüggést a gyilkosságvágy (pl. ámokfutás) és pre-epilepsziás állapota, aura epileptica, fúga stb. között. Az átélés során felismeri epileptikus õsét és tudatosítja, majd egy ismert, szociálisan egészségesebb kielégítési módot keres számára. Így például az analízis után gyógypedagógus, gyógypszichológus, vagy egy epileptikusok számára fenntartott intézet dolgozója vagy vezetõje lehet. Ettõl kezdve nem nyomja el többé azt az epileptikus õsét (nagyapát, vagy bármely másik epileptikus családtagot), hanem kiéli õt a foglalkozásában, gyógytevékenységben szocializálva.
A leírtak mutatis mutandis érvényesek a szkizofrénia-konduktorokra is. Ha a páciens a kezelés alatt szkizofrén családi törekvésekbe ütközik, és visszahõköl a “lyukba", akkor olyan sokáig részesítjük õt pszichosokkban a kalapácsütéses asszociációs módszerrel, míg a heverõn átmenetileg át nem él egy részleges szkizofrén schubot. Például az asszociációs folyamatban elkezd neologizmusokban beszélni, vagy katatón módon mindent tagadni vagy elpusztítani. Ha elég sokáig kiélte így a heverõn latens szkizofréniáját, akkor visszatérünk a passzív kezelési módhoz, és asszociatív módon megfejtjük vele a sokkból származó neologizmusokat, illetve viselkedésmódokat. Megmutatjuk neki, hogyan tudja a jövõben ezeket a szkizoform õsi törekvéseket szociális értelemben pozitívan kielégíteni, egyszer mint intézeti orvos vagy elmeápoló, vagy -- ha a szkizofrének a családban vallási mániás betegek voltak -- valláspszichológiai, vallásfilozófiai, mitológiai tanulmányok által.
A sorsanalízis tehát a mélylélektan ismereteit a “családi tudattalan" felfedezésével egészítette ki. Bebizonyította, hogy a neurotikusok és a prepszichotikusok egy csoportja, akiket ma éppen “sorsbetegeknek" nevezünk, csak akkor gyógyíthatók hosszabb távra, ha lelkibeteg õseiket a heverõn mesterségesen, sokkszerûen, tudatos állapotban átéletjük velük, és késõbb szociális létformát biztosítunk számukra.
Mielõtt azonban ismertetném a pszichosokk-módszert egy paranoid-epileptiform konduktor sorsanalízise alapján, szeretném bemutatni egy fóbiás beteg õs-álmait, és demonstrálni az ösztön-álom és az õsök álmai közötti különbséget.
“Ösztön-álom" és az “õsök álmai"
A sorsanalízis elsõ fontos módosítása abban rejlik, hogy az ösztön-álmokat élesen elválasztja az õsök álmaitól. Elsõként a freudi ösztön-álmokra hozunk egy példát, és utána további példákat az õsök álmaira.
1. eset: Egy manifeszt homoszexuális ösztön-álma. A 21 éves fiú pszichológia szakos hallgatónak a következõ incesztuózus álma volt:
“A járdán alszom az anyámmal a villamosmegálló közelében, és érzem, hogy az ott álló és a mellettünk elhaladó emberek erõsen figyelnek. A két ágy egymás mellett áll. Hideg van, õsz."
Az analízis valójában az anya iránti rejtett incesztuózus vágyak tudatossá tételérõl és feloldásáról szól.
El kell ismerni, hogy egy analitikus kezelésben az úgynevezett ösztön-álmok domináns helyet foglalnak el. Mindazonáltal ez nem mond ellent annak, hogy az öröklött neurózis esetében a pácienst az õs-álmokon keresztül szembesítsük a zavaró beteg õssel.
Az ilyen álmokat konduktor- vagy õs-álmoknak nevezzük, Ezekben azok a többnyire lelkibeteg õs-alakok lépnek fel és szerepelnek, amelyeknek konduktora maga az álmodó. Feltételezzük, hogy ezek a konduktor-álmok a személy családi tudattalanjából származnak.
2. eset: Egy fóbiás beteg “õs-álom" sorozata. Egy 33 éves elmeápolónõ, magyar származású, aki Svájcban él, elõször pszichoanalízisen, majd sorsanalízisen esett át.
Az elsõ pszichoanalitikus kezelés, amely egy évig tartott, sikeres volt abban az értelemben, hogy a páciens feladta a barátnõjéhez fûzõdõ leszbikus kapcsolatát, férjhez ment, és két gyermeket hozott a világra. A házasság boldog volt. Ám ez az eredményes kezelés nem védte meg a pácienst attól, hogy ezután a házasságban kényszerképzettel kapcsolatos súlyos fóbiát alakítson ki, s ez majdnem pszichózisba kergette. E fóbia és kényszerképzet tartalma többnyire az volt, hogy távolléte alatt valaki meggyilkolhatja a gyermekeit. Nem volt bátorsága elhagyni a házat, ha mégis megtette, egész úton állandóan meggyilkolva látta gyermekeit. A második tartalom ezzel a fóbiával függ össze: félt, hogy megbolondul. Ez az agyongyötört asszony a sorsanalízisben a konduktor- és õs-álmok egész sorát nyújtotta. Ezek közül néhányat bemutatunk abban a sorrendben, ahogyan lépésenként élte át álmaiban a páciens latens szkizofrén konduktoralkatát.
69. álom. “Valami Pfadival és a Nyugati pályaudvarral. Valami olyan, mint egy Szondi-elõadás. Akkor mondták a Pfadinál, hogy a gyermekotthonban együtt voltam ezzel a lánnyal. Ez az erdõben játszódott. Azt mondta, állandóan velem együtt volt, olyan volt, mint az árnyékom. Én nem tudok semmirõl. -- Hirtelen eszembe jut, hogy azért nem vettem õt észre, mert mindig velem volt. Úgy gondoltam, neki magának kell keletkeznie. Nem tudhatok róla, ha ezt addig nem tette meg, hangsúlyoztam bocsánatkérõen másokkal szemben."
Ebben az álomban tehát megjelenik a páciens árnyéka, aki mindig vele együtt halad. Ezen árnyék természetét, azaz konduktor-alkatát még nem tárta fel ez az álom.
82. álom. “Ott volt egy ház, átmentem az utakon, mögöttem vagy elõttem ment mindig egy lány, aki szkizofrén volt, és nem akart nélkülem meglenni. Kértem, hogy hagyjon engem végre nyugton, de mindig újra nálam volt. Végül fogtam egy kést (egy nagy borotvakést) -- így csinálta valami férfi is --, és amikor nem ment el elõlem, átdöftem vele. Szörnyû volt számomra, hogy nem szabadultam meg tõle."
Ebben a konduktor-álomban elismeri a páciens, hogy a lány, aki az árnyékaként nem akart meglenni nélküle, egy szkizofrén lány volt.
A 80. álom, amit a páciens röviddel az elõzõ elõtt álmodott, világosan megmutatja, hogy õ maga a szkizofrén lány. Latens szkizofrén konduktor-alkata itt már nyíltan szerepel az álomszínpadon.
“A barátnõm látogatóba akart jönni, és valahogy Y. nõvért, a diakonisszát küldte elõször. Akkoriban egy T. utcabeli házban laktunk. Y. nõvér valahogy eljött hozzám. De hirtelen kiderült, hogy bosszút akar állni (mert jobb szívvel voltam X. iránt, mint iránta), és csapdát állított. Ez az volt, hogy én szkizofrén vagyok. Iszonyú emberek fogtak körül. Ezt hosszú üldözés követte. Mindig újra menekülni akartunk. Egyszer X. is eljött, és meg akartam mutatni neki, hogyan akart engem Y. megölni, de õ nem akarta a találkozást. Nyugalom és biztonság után vágytam. Még a vasúti töltésnél is üldöztek. Az elmegyógyintézetbe akartam menni, de az ápolók, akik autóval szállítottak bennünket, üldözõk voltak. Dr. Szondihoz akartam menekülni, de az idegenek ott is vakmerõek és erõsek voltak, úgyhogy még õ is veszélybe került, mint mindenki, aki segíteni akart nekem. Nagyon szörnyû volt."
Ebben az álomban a páciens egy paranoid szkizofrénia kezdetét éli át. Egy korábbi álomban mérgezési gondolatok is megjelentek.
68. álom. “Volt egy halam, és meg akartam enni, és nem tudtam, nincs-e megmérgezve. (Én magam fogtam a halat.)"
Az asszociációkból kiderül, hogy a páciens õsei az álomban halként vagy madárként, gyakran betörõként jelennek meg számára.
Az az ellenvetés merülhet fel, hogy a konduktor-álmok ezen fajtáját a megkettõzõdésrõl és a szkizofréniáról maga a sorsanalitikus plántálja tudattalanul a páciensbe. Egy hasonló kifogást a szexuális ösztönálmokra vonatkozólag Freud a következõ mondatokkal utasított vissza: “Ha tekintetbe vesszük, hogy az álom az általa feldolgozott lappangó álomgondolatokon felül még más valami is, akkor nem fogunk rajta csodálkozni, hogy a betegek azokról a dolgokról álmodnak, amelyekkel agyukat a kezelés alatt megtöltik, akár az >>életfeladatról<<, akár a >>felül-alul<< helyzetrõl volt szó. Az analízisben lévõk álmai kétségtelenül irányíthatók, hasonló módon, mint ahogy az álmokat kísérleti ingerek által lehet befolyásolni. Az álmokban elõforduló anyag egy részét elõre meg lehet határozni; az álom lényegén és erõszerkezetén ez mit sem változtat." (19)
Sorsanalitikusként hozzá kell fûznünk ehhez a megállapításhoz azt a tapasztalatot, hogy az orvos kizárólag csak páciensei konduktor-alkatának irányában képes az õs-álmokat irányítani, nem pedig más irányban. A 2. számú esetben tehát -- ha feltételezünk befolyásolást -- a paranoid szkizofrénia irányába. De nem esik nehezünkre, hogy bebizonyítsuk: az elõzõ konduktor-álmok a páciens családi tudattalanjának spontán termékei, és nem az õsöket kutató analitikus befolyásolásának termékei. Két körülmény szól emellett.
Az elsõ az, hogy az elõzõ, klasszikus pszichoanalitikus kezelésben a páciens szintén konduktor- vagy õs-álmokat hozott elõ. Ezeket azonban nem sorsanalitikusan értelmezték, ezért nem is vezettek a paranoid õsökkel való szembesítéshez, amelyeknek konduktora a páciens. Ebben az álomban a páciens “õrült" emberek ellen harcol, akik -- ahogy a családfája mutatja (1. ábra) -- már egyszer szerepeltek a családjában. Példaként álljon itt a 6. álom egy elõzõ pszichoanalízisbõl:
“A nõvéremnek szülnie kellett. Fájdalmai voltak, és azt mondtam neki, hogy ez a szülés kezdete, ne ijessze meg, ez még két-három napig is eltarthat. Ágyba akartam fektetni, mert nem igazán szeretett feküdni, valahogy félt tõle. Egyszerre csak eszembe jutott, hogy ha a szomszédos szobában a bolond ezt megtudja, még agresszíven is viselkedhet. Megtudta, és már ki is akart jönni a szobából, és a nõvéremre akart rontani. Azt gondoltam, milyen jó, hogy olyan jól védettek a gyerekek az anyaméhben, és hogy a bolond, még ha nem is tudnám rögtön kivédeni, egyelõre mégsem tud a gyereknek fájdalmat okozni. Küzdöttem vele, vissza akartam tartani, és meg akartam õt ölni. Ekkor madárrá változott át, mert egy összeesküvéshez tartozott, és bár kiûztem õt az ablakon, de mindenképpen újra bejött. Ismét harc volt, megfogtam a madarat, és meg akartam ölni, úgy, hogy a csõrét túl szélesre kitártam, vagyis ahogy a halat öljük meg. Szívós élete után végül is halottnak tûnt. De akkor az összeesküvésnek még egy másik madara is volt, ami -- hogy úgy mondjam -- bosszút akart állni. Újra egy harc, az egész testemmel kellett rárontanom, és addig kellett a fejét a padlóba vernem, míg halott nem lett, úgy, ahogy az ember a nagyobb halakkal csinálja. Ekkor azt mondta valaki, ha az agy kispriccel a fejébõl, akkor lehet látni, hogy egy embert öltél meg. Aztán még egy volt, de ez egy lány, és õ egyáltalán nem volt olyan rossz, a barátnõm, Z. volt. Most értem, mondtam, hogy annyira odavoltál, ha ennek az embernek a karmaiba kerültél. Biztosan tudsz még egy teljesen új életet kezdeni. [[Otilde]] megerõsítette ezt, de azt gondolta, félrevezettem magam, õ nem Z., õ én. -- Egy kicsit mindig féltem, hogy felfedezik a gyilkosságaimat, és valahogy megbüntetnek ezért. Nagy ellentmondásban voltam azonban, mert tulajdonképpen nem éreztem magam bûnösnek, hiszen nem maradt más számomra: vagy õk, vagy mi. Egyszer azt is mondtam, milyen jó, hogy az állatok megölése nem számít bûnnek, bár a magam részérõl ezt ugyanolyan gonosznak vagy nem gonosznak találtam."
Ebbõl a tipikus õs-álomból le kell vonni a következtetést, hogy fóbiás betegünknek már a klasszikusan vezetett pszichoanalízis alatt meg kellett vívnia szörnyû harcát a benne rejtõzõ, “szomszéd szobában lesben álló bolond õsök" ellen, és meg kellett ölnie õket, hogy ezek a bolond õsök ne tehessenek kárt a gyermekben, akit a nõvére (vagyis õ maga) a méhében hord. Eszerint késõbbi fóbiájának magva, vagyis az az elképzelés, hogy megölhetik a gyermekét, már itt megjelent. Sajnos, az elsõ analízisen nem tudatosították a páciensben az õsök elleni harcot. Sok nehéz évet megtakaríthattak volna, ha a szkizofrén õs-törekvéseket tudatossá teszik, és kontroll alá helyezik õket. Éppen ezért hangsúlyozzuk, hogy az ösztönvágyak mellett az õsök törekvéseit is tudatos kontroll alá kell helyezni.
A második körülmény jelzés arra, hogy a pácienst a konduktor- és õs-álmok ábrázolása közben nem befolyásolta a sorsanalitikus. A betegnek ugyanis már pubertáskorban volt egy õs-álma, amelyet a félelemmel teli szituáció miatt nem tudott elfelejteni, és ezt csak a sorsanalízis folyamán tudtuk feldolgozni. Így szólt:
“A nappalinkban voltam. Kinyílt az ajtó, és egy vonat jött be a szobába õseink alakjaival. Mindenkinek olyan arca volt, mint D. nagybátyámnak, apám
bátyjának. D. apám családjának valóságos arca, egy szkizoid arc, csontos, sárgás. Az alakok az asztal körül masíroztak. Az egyik a vonatban olyan volt, mint az a tanárom az iskolából, aki késõbb pszichoanalitikus lett. Adott nekem valamit, és hirtelen eltûntek az alakok. A következõ este nem akartam lefeküdni a félelem miatt, sírtam és remegtem. Anyám megértett, az ölébe vett." “Most -- így végzõdik az elbeszélés --, újra félek."
Ez a klasszikus õs-álom azt bizonyítja: hogy az õs-álmok spontán, minden külsõ befolyásolás nélkül jelentkezhetnek, valamint léteznek olyan õs-álmok, melyek még a megbetegítõ õs-figurák apai vagy anyai eredetét is megadják; bizonyítja azt is, hogy a páciens -- pontosan úgy, mint az álomban -- nemcsak szexuális ösztönvágyak miatt válhat fóbiássá, hanem éberen is, a beteg õsök betörése által.
Ezen pubertáskori álom elmondása után megbeszéltük a pácienssel a megbetegítõ õs-figurákat. A következõket emeljük ki (1. ábra)
a) Apai ág. Az apa (35) egy indulatos “Káin" volt, aki egyszer dühében laposra verte bátyja egyik ujját egy kalapáccsal. A sorsterápián fel kellett dolgozni ezt a Káin-alkatú apát, mert tovább él a páciensben, alkalomadtán fóbiájának tartalmává válik. Az apának két nõvére (40,42) paranoid szkizofréniában szenvedett. Az egyiket intézetben kellett elhelyezni, a másik pszichotikussá vált egy illegális abortusz után, és a vécén azt kiabálta: “A gyermekem, a gyermekem!" Itt találjuk fóbiájának és kényszerképzeteinek második gyökerét a “gyerekgyilkosságra". Az apai nagyanya nõvére (15) és unokahúga (34) depresszív volt. A vizsgálati személy egyik unokanõvére (68) és egy unokafivére (69) epileptikus volt.
b) Anyai ág. Az egyik unokanõvérnek (51) és egy másik unokahúg fiának (71) szintén epileptikus rohamaik voltak, egy másik unokanõvér (47) pszichotikus volt. Az anya egyik bátyja -- csakúgy, mint két további rokon -- sclerosis multiplexben szenvedett.
Az õsök ezen galériájának alapján fel kell tételeznünk, hogy a páciens paranoid és epileptiform õsök hajlamainak konduktora. Fóbiájának és kényszerképzetének gyermekgyilkossággal kapcsolatos tartalmát az epileptikus õsök káini gyilkoló szelleme határozta meg. Ezeket a gyilkoló érzületeket vetítette ki fóbiájába. Félelmét a szkizofréniától, illetve ennek gyermekeinél való visszatérésétõl -- akiket még az anyaméhben hordott --, fõként a két paranoid-szkizofrén nagynéni okozta. Ezek a szkizofrén õsök jelentek meg számára az elõzõ álomban. Az epileptiform õsök egyrészt gyilkosok alakjait öltötték magukra, másrészt a páciens gyakran álmodott egy homoszexuális barátnõrõl, aki szintén epileptikus volt. Feltûnõen gyakran maga a vizsgált személy gyilkolt embereket és állatokat az álmokban.
A felhozott példák alátámasztják azt a tényt, hogy ténylegesen léteznek konduktor- vagy õs-álmok specifikus õsi törekvésekkel. Mint ilyeneket kell õket felismernünk és feldolgoznunk. És még valami. Azok az õs-figurák, melyek konduktora maga a páciens, még a neurotikus szimptómák tartalmát is meghatározzák. Nemcsak az elfojtott ösztönvágyak okoznak neurotikus szimptómákat, hanem a meg nem élt õsi törekvések is.
A pszichosokk-technika alkalmazása az öröklött neurózisok esetében
3. eset: Egy paranoid szkizofrénia és epilepszia konduktorának sorsanalízise és pszichosokk-technikával való gyógyítása. A negyvenöt éves bankvezetõnek -- egy rendkívüli pénzügyi tehetségnek -- harminchét éves koráig semmi dolga nem volt a nõkkel. Elsõ szerelme egy hysteriform, paranoid nõ, aki hatvanéves volt, azaz huszonhárom évvel idõsebb, mint õ. Ez a kötõdés, mely egy incesztuózus szerelem minden jegyét magán viselte, két éven keresztül tartott és boldoggá tette. Mint egy infantilis kisfiú, feleségül akarta venni ezt az anyafigurát. Szerelme fiának tanácsára jungi analízisbe ment. Az analitikusnõnek nagyon korán -- talán túlságosan is gyorsan -- sikerült a pácienst szerelmétõl leválasztani. Az erõszakos leválasztás után a vizsgált személynek volt még egy rövid ideig tartó kapcsolata egy ugyancsak sokkal idõsebb hölggyel. Analitikusa tanácsára fiatalabb nõkkel ismerkedett, de kísérletei közül egy sem volt sikeres. Teljesen impotens volt velük. Ekkor az analitikusnõ azt tanácsolta neki, hogy egy férfihoz menjen analízisre, mivel -- véleménye szerint -- a páciensnek egy apa-ideál hiányzik férfiasságának kialakításához. Analízisének folytatása tizenöt hónapig tartott nálam. Ez az idõ százegy alkalmat vett igénybe, és százötvenkettõ álmot fejtettünk meg. Ezt a sorsanalízist megkíséreljük három szakaszban bemutatni a jegyzõkönyvek és a páciens saját feljegyzései alapján, hogy mintát adjunk a sorsanalitikus terápiás gyógymódra.
1. A pszichoanalitikus fázis
Az analízis ezen fázisában, amelyet a freudi módszer szerint a heverõn végzünk -- az analitikus teljesen passzív magatartása mellett --, a páciensben a következõ elfojtott ösztön-én indulatokat tudatosítottuk.
1. Az erõs anyai kötõdés tudatosítása.
2. Az anyai kötõdés következtében bizonyos fokú homoszexualitás, illetve biszexualitás.
3. Nõkrõl való fantáziák a “fenegyerek" értelmében. Annak igénye, hogy Don Juan legyen. Fokozatos szembesítés a realitással. Így néz ki a realitás: “Nem megy minden nõvel. Félek, hogy nem tudok helytállni. Félek a deflorációtól, a teherbe ejtéstõl, és egyáltalán a felelõsség vállalásától. Inkább áldozatnak adom át magam. Nem vagyok rámenõs ember. Félek a leplezetlenül kezdeményezõ nõtõl. Látszólag jobban illek a primitív-érzéki nõkhöz."
4. A presztízskérdés: “A nõkkel szemben szeretnék jobban férfi lenni, mint amennyire vagyok, és nem szeretnék hiányos tapasztalatokkal rendelkezni."
5. “A bennem lévõ anya egyrészt a karrierre unszol, másrészt kizárólagosságra a nõkhöz való kapcsolatokban. Az apa az ösztönösséget mutatja. (Egyszer vörös bikaként jelent meg nekem az álomban, különben mindig emberként.) Anyám korzettet (fûzõt) adott apámnak, ami az ösztönösségre és tartásnélküliségre utal például a valláson keresztül. Szellemi törekvéseim ezért távol kerültek az apámétól; félelem a férfiasságtól. Ezért van olyan rendkívül nagy feszültség az ösztön és az értelem között."
6. Egy mazochista oldalt tártunk fel.
7. A betegségbe való menekülés hajlama, az analízis alatt súlyos problémákkal fordul hozzám.
8. Az analitikusnak az apa pótlását kell jelentenie, “akit >>elmebetegsége<< miatt visszautasítottam."
Mintegy két hónap múlva -- az analízis kezdete után -- teljesen eltûnt az impotenciája, teljesen feldolgozta incesztuózus szerelmét, és képes volt lemondani róla. Kielégítõ kapcsolatot kezdett egy harminc év körüli nõvel, és egy éven keresztül hû maradt hozzá, vagyis addig, amíg be nem fejezte az analízist, és külföldre nem utazott, hogy elfoglalja bankja egyik fiókintézményének az igazgatói állását. A pszichoanalitikus fázis így egy viszonylag rövid idõ alatt teljesen meggyógyította fõ szimptómáját, a fiatal nõkkel szembeni impotenciáját.
A sorsanalitikusnak azonban fel kellett tennie a kérdést: Tényleg meggyógyult-e a páciens az impotencia-szimptóma eltûnésével? Az esetünk világosan bizonyítja, hogy szimptómája -- a fiatal nõkkel szembeni impotencia -- valójában a személyesen elfojtott tudattalanból, az elfojtott incesztuózus szerelembõl ered. Egy klasszikus pszichoanalitikus már ebben a fázisban gyógyultan bocsáthatta volna el. A sorsanalitikus azonban nem tehette ezt, és méghozzá azért nem, mert az álmokban és asszociációkban gyakran különös figurák bukkantak fel, akik bizonyos öröklött betegségek szimptómáit hordozták. Ezek az alakok jelezték, hogy a páciens családi tudattalanjában is beteg õsi törekvések élnek, amelyek a választáson keresztül a páciens sorsát komolyan zavarhatják. Így jutunk el gyógyulási folyamatának második szakaszához.
2. A sorsanalitikus fázis
Tévedés lenne azt hinni, hogy a gyógyulási folyamat szakaszai spontán olyan tisztán választódnak szét egymástól a sorsanalízisben, mint itt a bemutatásunkban. Az álmokban és asszociációkban a személyes és családi törekvések olyan szorosan fonódnak össze egy köteggé, hogy csak szakképzett sorsanalitikus képes ebbõl a tarka szövevénybõl elkülöníteni a személyesen elfojtottat a családi tudattalanba visszaszorított õsök törekvésétõl.
A beteg õsök megélése
Az analízis folyamán egyre világosabbá vált, hogy bankszakember-páciensünk a paroxyzmal-epileptiform és a paranoid-szkizofrén hajlam kettõs konduktora.
A paroxyzmal-epileptiform õs-alakok megjelenése és átélése az álmokban, asszociációkban
a) Egy dadogó alak jelenik meg a 19. számú álomban
b) A páciens aura epileptica formájában élte át epilepszia-konduktor mivoltát a heverõn, röviddel azután, hogy elmesélte nekem, hogy az anyjának egy unokafivére (34) puskával agyonlõtte kollégáját a kórházban. Izgatottan mondta: “Ki kell jönnöm belõle… mindig újra elölrõl kell kezdenem, most teljesen össze vagyok zavarva…" (Ilyen zavarodottságok a heverõn gyakran utalhatnak epilepszia-konduktorságra, különösen ha a zavarodottság ingerszavakra -- mint gyilkosság vagy gyilkos szerszám [kés, kard, tõr stb.] -- való asszociáció után jelentkezik).
Egy páciens epilepszia-konduktorságára utalnak azok az álomfigurák, akiknek rohamuk van. Így jelenik meg páciensünknek a 30. számú álomban egy epileptikus. “Most megpillantok egy fekete hajú fiatalembert a padlón fekve." Még hozzáfûzi: “B-re, az epileptikus diáktársamra emlékeztet. Azt mondja nekem (az álomban), hogy éppen most volt egy fulladásos rohama…"
Az elõzõ álomban (29. számú) nagynénjét (anyai ágról, 24. szám) látta “kifordult szemekkel" egy pad támláján, és halottnak hitte. Mellette egy fiatal férfi ült. Az ehhez az álomhelyhez tartozó gondolatok: “A fiatal férfi a bátyám, õ a nagynéném kedvence, a riválisom, nagynénémnek szexuális vonzereje volt rám. De õ halott, a szemei kifordulva… Epileptikus roham, mint B. diáktársamnál. Hogy függ ez össze? Hiszen az epileptikus roham esetében nem hal meg az ember -- csak távol van…"
A 149. számú álomban: “Egy heverõn fekszem, és a közelben álló anyámat kérdezem, volt-e valaha epileptikus rohama. Azt válaszolja: >>18 éves koromban volt egy, és talán lesz még egy.<< Kis szünet után hozzáfûzte: >>Tobler csokoládénak is.<< -- >>Tobler csokoládénak?<< pillantottam rá kérdõn. Majd tovább kérdeztem: >>És tudod, anya, hogy egy epileptikus rohamban mi tör felszínre?<< És magam válaszoltam: >>Egy gyilkos!<< -- Rémülten pillantott rám. >>Igen, egy gyilkos<<, ismételtem."
Az álmodó ember sejti eszerint, hogy az anyja, illetve saját anyai öröksége latens epileptikus. A bátyjához hasonlóan ténylegesen vallásos-eksztatikus rohamai voltak az anyjának, melyek esetében “távollévõ" volt. És még valami. A páciens tudattalanja tudja, hogy a “Tobler csokoládé", mely -- ahogy az álom mondja -- az õ saját hatvanéves szerelmét szimbolizálja, szintén epilepszia-konduktor